Két film olyan nőkről, akik úgy gondolták, hogy gyengék, amíg meg nem kellett tanulniuk erősnek lenni. Két törékeny nő, egyedül, akik halállal, betegséggel és ezzel együtt múltjukkal, döntéseikkel és félelmeikkel szembesülnek. De ugyanakkor a jövőjükkel is. Arról szólnak ezek a filmek, hogy – még napjainkban is -, milyen árat kell fizetnie egy nőnek azért, hogy fúggetlen lehessen, de arról is, hogy a szakmai siker miként akadályozza még ma is a személyes boldogságot, mintha a nők csak két sors közül választhatnának: az önmegvalósítás vagy a magány útja közül.
No sé decir adiós (Nem tudok búcsút venni) a kezdetekhez való visszatérésről szól. Ez Spanyolországban szinte mindig egy kisvárost vagy falut jelent, a múlttal, hibákkal és tévedésekkel való szembenézést. Lino Escalera filmje azon kevés filmek közé tartozik, mely bemutatja a család fontosságát, súlyát a spanyol társadalomban. Ugyanakkor azt is, hogy ez a súly gyakran milyen frusztráló is tud lenni, és pont azokra a nőkre nehezedik, akiket harcosnak kiáltanak ki, és mégis egyedül maradnak a küzdelemben.
Gary Cooper, que estás en los cielos (Gary Cooper, ki vagy a mennyekben) az első spanyol filmek egyike volt, amely egy egyértelműen szabad, önálló, harcos, de ugyanakkor szintén egyértelműen egyedülálló nőt mutatott be. Az eredmények és a hiányosságok mérlegén Pilar Miró (a film kifejezetten önéletrajzi hátterű) megmutatja, milyen nehéz volt nőként elmenekülni a Franco-rendszer által rákényszerített sorstól.