Két nő visszatér otthonába, a faluba, két év külföldi távollét után. Nemcsak emlékeket találnak ott, hanem a gyökereiket, melyeket nem sikerült hátrahagyniuk. Az egész hirtelen olybá tűnik számukra, mint egy tükör, nem pedig nehéz súlynak, melytől meg kell szabadulni. Két film, mely rávilágít arra, hogy a kultúrának, a könyveknek, a művészetnek mekkora szüksége van hazára, otthonra, ahol gyökeret tud ereszteni és el tud kezdeni nőni. A gyökértelen nélküli kultúra olyan, mint egy szálló falevél.
A Con el viento (Száll a széllel) bemutatja, hogy minden alkotás, művészet a tudatalatti szokások és halvány visszaemlékezések sorából születik, melyeknek eredete az anyaméh. Ezért hívják az emberek az elveszett hazát mindig anyaországnak .
Ebben a filmben is egy visszatérésnek lehetünk tanúi, Ez nem egy utazás a múltba, hanem a tükör előtt állva megkérdezni magunktól, honnan származunk és miért csak akkor kap teljes értelmet minden, amikor már az egyszer elvileg elsajátított dologgal szembe kerülünk, mégis azt újra meg kell tanulnunk.
Los paraísos perdidos (Elveszett paradicsom) egy olyan országról beszél, amely már soha nem talál vissza önmagához. A pusztítás után már a romok közt sincsenek nyomok, melyek alapján újra lehetne építeni azt. Ez az ország a republikánus Spanyolország, mely kulturális elképzelések nyomán jött létre. A visszatérő nő feladata az, hogy összeállítsa újra ennek a múltnak a darabjait, befejezetlen beszélgetések, szövegrészletek és el nem olvasott könyvek alapján. Ez a munka a demokrácia Spanyolországba való visszatérésének metaforája lesz: az elveszett értékek újraépítésének feladata.