Két politikai szatírát láthatunk, melyekből kiderül, hogy az átlagpolgár a különböző politikai változásokkor mindig a zsebébe kell, hogy nyúljon, Ironikus filmek ezek, melyek csípős, fekete humora senkit és semmit sem kímél. A politika keveredik a szerelemmel és a szerelem összezavarja az ideológiákat. Szinte a kezdetek óta, a spanyol mozi –a Franco rendszer cenzúrájának hatására- észrevette, hogy a politikai kritika közvetítésének legjobb formája a vígjáték, lévén rendkívül népszerű műfaj és látszólag politikamentes. A spanyol filmtermés legjobb alkotásai ezért sokszor vígjátékok. A politikai szatíra használata azonban nemcsak a diktatúra alatt volt jelen, hanem a rendszerváltás időszakában is. Napjainkig számos olyan filmet gyártanak, melyek célja nem a rendszer kritizálása, hanem a politikai és érzelmi érettség hamis voltának megmutatása.
A Selfie bemutatja a 15-M nevű mozgalom általi paradigma váltást, amikor a politika ténylegesen megérintette a spanyol társadalmat. Ugyanakkor bemutatja az érem másik oldalát is, hogy mi spanyolok mennyire nem voltunk felkészülve még arra, hogy részt vegyünk a politikában. Minden eszmény túl nagy falatnak bizonyul számunkra a kedvező helyzetekből való haszonszerzés és meggazdagodás perspektívájával szemben, amely törekvés az összes ideológia egyetlen közös pontjának tűnik.
A Tigres de papel (Papírtigrisek) arról szól, hogy élte meg a politikát az a nemzedék, amely a 70-es években szembesült a demokráciával. A helyzet nagyon ellentmondásos, hiszen hosszú idő után először lehet szabadon, modernül élni, de ehhez hirtelen fel kellett volna nőniük, és ez nem igazán sikerül. Olyan generációval állunk szemben, aki csak beszél, beszél, beszél, de nem cselekszik, olyan mintha a sok beszéd végére elvesztené az energiáját és nem tudná elkerülni, hogy ne töltsön meg minden eseményt felesleges fecsegéssel. A végére már élni is elfelejtenek.